TFC 1. fejezet

Neil Josten hagyta, hogy cigarettája leégjen anélkül, hogy egyet is szippantott volna belőle. Nem a nikotint kívánta, hanem a fanyar füstöt, amely az anyjára emlékeztette. Ha elég lassan vett lélegzetet, szinte megízlelhette a benzin és a tűz aromáját. Egyszerre volt visszataszító és megnyugtató; végigfutott a hátán a hideg. A remegés egészen az ujjai hegyéig megborzongatta, felszabadítva ezzel egy kupac hamut. Az a lelátó deszkájára esett, a cipői közé, és a következő pillanatban már el is sodorta a szél.

Felpillantott az égre, de a csillagokat elmosta a stadion fényeinek ragyogása. Azon tanakodott – már nem először –, vajon az anyja nézi-e őt fentről. Remélte, hogy nem. Akkora pofont adna neki, hogy a fal adja a másikat, ha meglátná, ahogy itt ül és búslakodik.

Nyikorogva tárult ki az ajtó mögötte, kizökkentve őt a gondolataiból. Neil közelebb húzta sporttáskáját, és hátranézett. Hernandez edző kitámasztotta az öltöző ajtaját, és leült Neil mellé.

– Nem láttam a szüleidet a meccsen – mondta.

– Elutaztak – felelt Neil.

– Megint vagy még mindig?

Egyik sem, de Neil nem mondhatta ezt. Tudta, hogy a tanárai és az edző már nagyon unta ugyanazt a kifogást minden alkalommal, amikor a szülei felől érdeklődtek, de ez könnyű hazugság volt, még ha elhasznált is. Megmagyarázta, miért nem találkozik soha senki Jostenékkel, és miért alszik Neil előszeretettel az iskola területén.

Nem mintha nem lett volna hely, ahol éljen. Inkább arról volt szó, hogy az életkörülményei nem voltak teljesen legálisak. Millport egy haldokló városka volt, ami azt jelentette, hogy tucatnyi ház állt üresen, vevőre várva. Ezek közül tulajdonított el egyet tavaly nyáron egy csöndes, főleg idősek lakta kis városrészen. A szomszédai ritkán hagyták el a kanapéjukat és szappanoperáikat, de minden alkalommal, ahogy Neil jött és ment, kockáztatta, hogy észreveszik. A lebukás pedig bonyolult kérdésekhez vezetett volna. Egyszerűbb volt betörni az öltözőterembe és ott aludni. Hogy Hernandez miért hagyta ezt annyiban, és miért nem értesítette a hatóságokat, Neil nem tudta. De úgy gondolta, jobb nem feszegetni.

Hernandez a kezét nyújtotta. Neil odaadta neki a cigarettát, és nézte, ahogy a férfi kioltja azt a lépcső kövezetén. Az edző elpöccintette a csikket, és Neilhez fordult.

– Azt reméltem, ma kivételt tesznek – mondta.

– Senki sem tudta, hogy ez lesz az utolsó meccs – válaszolta Neil, visszanézve a pályára.

Millport ma esti veresége kipenderítette őket a nemzeti bajnokságból két meccsel a döntő előtt. Közel volt, mégis oly távol. A szezonnak ezzel vége is lett. A munkások már bontották le a pályát, leakasztották a plexifalakat, és leterítették a műgyepet a padlóra. Amikor végeznek, újra futballpálya lesz a helyből, és semmi sem emlékeztet majd az exyre egészen következő őszig. Neil rosszul volt a bontás látványától, de nem tudott félrenézni.

Az exy egy korcs sport volt: ötvözte a lacrosse-t egy futballpálya méretű terepen a jéghoki erőszakosságával. Neil imádta az egészet a tempójától az agressziójáig. Ez volt az egyetlen darabka a gyermekkorából, amit sosem tudott feladni.

– Később felhívom őket az eredménnyel – mondta, mert Hernandez még mindig őt figyelte. – Nem sokról maradtak le.

– Legalábbis még nem – mondta Hernandez. – Van itt valaki, aki látni szeretne.

Egy olyan embernek, aki a fél életét a múltja előli meneküléssel töltötte, rémálomba illő szavak voltak ezek. Neil felpattant és a vállára dobta a táskáját, de egy cipő csosszanásának hangja tudatosította benne: már túl késő, hogy elmeneküljön. Megfordult, hogy megnézhesse az öltöző ajtajában álló termetes illetőt. A férfi trikója szabadon hagyta a tüzet mintázó törzsi tetoválásokat a karjain. Egyik kezét a farmerja zsebébe süllyesztette, a másikban egy méretes aktát tartott. A megjelenése átlagos volt, de barna tekintete elszántságot sugárzott.

Neil számára nem tűnt ismerősnek, tehát nem helyi volt. A 900-nál is kevesebb lelket számláló Millportban mindenki tudott mindent a másikról. Az itt természetesnek vett kíváncsiskodás meglehetősen kényelmetlenné tette Neil életét, veszélyeztette titkait, de ő igyekezett pajzsként használni ezt a kisvárosi mentalitást. Egy pletyka egy új jövevényről hamarabb el kellett volna érje őt, mint maga az idegen. De Millport ezúttal cserbenhagyta.

– Nem ismerem magát – vetette oda Neil.

– Egy egyetemről van – mondta Hernandez. – Azért jött, hogy megnézze a mai meccsed.

– Baromság – jelentette ki a fiú. – Senki sem szervez be játékosokat Millportból. Nem is ismerik ezt a helyet.

– Tudod, létezik egy érdekes tárgy, a térkép – szólt közbe az idegen. – Talán hallottál már róla.

Hernandez figyelmeztető pillantást küldött Neil felé, és feltápászkodott.

– Azért van itt, mert elküldtem neki az aktád. Megjegyezte, hogy híján van csatárnak, én meg úgy gondoltam, megér egy próbát. Nem szóltam neked, mert nem tudtam, mi sül ki belőle, és nem akartam hiú ábrándokat ébreszteni benned.

Neil rábámult.

– Hogy mit csinált?

– Megpróbáltam elérni a szüleidet, amikor személyes találkozót kért ma estére, de nem válaszoltak az üzeneteimre. Azt mondtad, megpróbálnak eljönni.

– Megpróbálták – felelte Neil. – Nem sikerült.

– Nem várhatok rájuk – szólt az idegen, és odasétált Hernandez mellé. – Tudom, hogy marhára késésben vagyok, ami a szezont illeti, de kis technikai probléma adódott a legutóbbi jelöltemmel. Hernandez edző mondta, hogy még nem választottál iskolát. Tökéletes véletlen, nem? Nekem cserecsatár kell, neked pedig egy csapat. Csak annyit kell tenned, hogy aláírod a pontozott vonalon, és enyém vagy öt évre.

Neil kétszer futott neki, mire megtalálta a hangját. – Ezt nem mondja komolyan.

– Nagyon komolyan, és nagyon nagy késésben – felelt a fickó.

Ledobta a mappát arra a székre, ahol korábban Neil gubbasztott. A borítón az ő fekete filccel odafirkált neve szerepelt. Neil eljátszott a gondolattal, hogy belekukkant az aktába, de mi értelme lett volna? Ez a férfi, akit az edzője figyelmesen felkeresett nem volt valódi, nem létezhetett sokáig. Öt héten belül Neil leérettségizik, és haton belül már másvalakiként él egészen máshol, messze-messze innen. Nem számított, mennyire szeret Neil Jostennek lenni, így is túl sokáig maradt itt. Már hozzá kellett volna szokjon mostanra. Az elmúlt nyolc évet meneküléssel töltötte, hazugságot hazugságra halmozva, hogy elfedje a nyomait. Huszonkét név állt közte és az igazság között, és tudta, mi fog történni, ha valaki felgöngyölíti a szálakat. Egy főiskolai csapathoz szegődni nemcsak lecövekelést jelentett volna, egyúttal kilépést a rivaldafénybe. A börtön nem állíthatta meg az apját sokáig, és Neil nem élte volna túl a következő találkozást vele.

Egyszerű volt, mint az egyszer egy, de ettől mégsem lett könnyebb. A szerződés egyenes út lett volna a jövőbe, egy olyanba, amilyet Neil sosem tudhat magáénak, pedig annyira szerette volna, hogy az már fájt. Egy vakító pillanatig gyűlölte magát, amiért egyáltalán jelentkezett a millporti csapatba. Lehetett volna annyi esze, hogy nem áll pályára! Az anyja is megmondta neki, hogy soha többé nem játszhat. A lelkére kötötte, hogy csak távolról élheti ki rajongását, ő pedig megtagadta az engedelmességet. De mi mást tehetett volna? Az anyja halála után megfeneklett az élete, mert fogalma sem volt, nélküle hogyan tovább. Az exy volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki. Most, hogy újra belekóstolt, nem tudta, hogyan engedje el.

– Kérem, menjen el! – mondta.

– Derült égből jött, tudom, de nagyon kéne a válasz ma estére. A bizottság azóta üldöz, mióta Janie-t bekasztlizták.

Neil gyomra egy métert zuhant a név hallatán. Pillantását az aktáról az edzőre kapta.

– Rókák – jelentette ki. – Palmetto State Egyetem.

A férfi – akiről Neil most már tudta, hogy David Wymack edző lesz az – meglepődött, hogy milyen gyorsan kapcsolt.

– Szóval láttad a híreket.

Technikai problémák, azt mondta. Szép eufemizmus arra, hogy a legfrissebb tagja, Janie Smalls megpróbálta megölni magát. A lányra a legjobb barátnője talált rá a kádban, a saját vérében fürödve. Még éppen időben juttatta kórházba. Az utolsó, amit Neil hallott, hogy Janie-t a pszichiátrián figyelik meg. „Tipikus Róka” – jelentette ki a műsorvezető, és nem túlzott.

A Palmetto State egyetemi Rókák egy csapatnyi tehetséges kirekesztettből és narkósból állt, mivel Wymack csak megtört családokból származó sportolókat válogatott be. Azon döntése, hogy a Rókalyukat menedékké varázsolja, szép gondolat volt, de azt is jelentette, hogy a játékosai defektes különcök, akik annyi ideig sem bírnak kijönni egymással, amíg lezajlik egy meccs. Hírhedtek az NCAA-ben, a Nemzeti Főiskolai Sportegyesületben mind kis létszámuk, mind a három éve tartó sorozatos utolsó helyezésük miatt. Idén jelentősen jobban teljesítettek részben állhatatos csapatkapitányuknak, részben a védelmi vonaluk erejének köszönhetően, de sokan még mindig csak egy viccnek tartották őket. Még az ESZB, az Exy Szabályok Bizottsága is kezdte elveszteni a türelmét a gyenge teljesítményük miatt.

Aztán a korábbi nemzeti bajnok, Kevin Day csatlakozott a csapathoz. Ez volt a legjobb dolog, ami történhetett a Rókákkal, és azt is jelentette, hogy Neil meg sem fontolhatja Wymack ajánlatát. Neil nem látta Kevint majdnem nyolc éve, és sosem találkozhat vele újra. Néhány ajtónak muszáj zárva maradnia; Neil élete függött ettől.

– Nem hiszem el, hogy itt van – mondta Neil.

– Mégis itt vagyok – így Wymack. – Tollat?

– Nem – Neil hajthatatlan volt. – Nem. Nem játszom maguknál.

– Azt hiszem, rosszul hallottam.

– Bevette Kevint.

– És Kevin most bevesz téged, szóval…

Neil nem hallgatta végig.

Feliramodott a lelátón az öltöző felé. A fém csattogása a lábai alatt nem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja Hernandez meghökkent reakcióját. Neil nem nézett vissza, hogy ellenőrizze, követik-e. Csak azt tudta, csak az számított, hogy olyan messzire kerüljön innen, amennyire lehetséges. A pokolba az érettségivel. A pokolba „Neil Jostennel”. Még ma éjjel elmegy, és addig rohan, amíg elfelejti azt is, hogy Wymack valaha szót váltott vele. De Neil nem volt elég gyors.

Félúton járt az öltözőben, amikor tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Valaki várt rá a közte és az ajtó között elterülő pihenőben. A fény megcsillant egy világossárga ütőn, ahogy az idegen suhintott vele - Neil pedig túl gyorsan haladt ahhoz, hogy időben megálljon. A fa elég erősen csapódott a gyomrába ahhoz, hogy a tüdejét nyaralni küldje a gerincébe. Nem emlékezett a zuhanásra, de egyszer csak négykézláb találta magát, ahogy eredménytelenül próbált levegőhöz jutni. Hányt volna, ha csak azt az első lélegzetvételt sikerült volna megszereznie, de a teste nem támogatta ebben.

A zúgás a fülében Wymack dühös hangja volt, de mintha mérföldekről hallatszott volna.

– A rohadt életbe, Minyard! Ezért nem történik velünk soha semmi jó!

– Jaj, edzőbá’ – hallotta Neil a feje fölül. – Ha ő olyan jó volna, semmi hasznunk nem lenne belőle, nem igaz?

– Semmi hasznunkra nem lesz, ha lezúzod.

– Inkább hagyná elmenni? Ugyan már, egy ragtapasz, és jobb lesz, mint újkorában.

A világ elsötétült, aztán túl élessé vált, ahogy a levegő végre elérte Neil megkínzott tüdejét. A srác olyan hirtelen vette a levegőt, hogy majd belefulladt; úgy érezte, minden köhintés egy a tüdejében megcsavarintott kés. Egyik karjával átkarolta a hasát, hogy valahogy egyben tartsa magát, és dühösen pillantott oldalra a támadójára.

Wymack már kimondta a fickó nevét, de Neil enélkül is képben volt. Túl sok újságkivágáson látta már az arcát ahhoz, hogy ne ismerje fel első pillantásra. Andrew Minyard külsejében nem volt semmi extra: szőke, alig több mint százötven centiméter, de Neilt ez nem tévesztette meg. Andrew volt a Rókák új kapusa, és egyben leghalálosabb befektetése. A legtöbb Róka önpusztító volt, míg Andrew úgy látszott, a járulékos veszteséget részesíti előnyben. Három évet töltött javítóintézetben, és épphogy megúszott ott egy második látogatást.

Emellett Andrew volt a valaha élt egyetlen játékos, aki lekoptatta az első helyezett Edgar Allan Egyetemet. Kevin és Riko már leszervezett egy avatóbulit, hogy köszöntsék őt soraikban, de Andrew elutasította az ajánlatot, és inkább a legutolsó helyezett Rókákhoz szerződött. Sosem magyarázta meg választását, de az emberek azt feltételezték, azért, mert Wymack a családját is hajlandó volt bevenni – Andrew ikertestvére, Aaron és az unokatestvérük, Nicholas Hemmick ugyanabban az évben csatlakozott a csapathoz. Akármi volt is az ok, Andrew-t hibáztatták Kevin újdonsült iskolaváltásáért.

Kevin az Edgar Allan Hollóihoz tartozott, mígnem múlt decemberben eltörte a domináns kezét egy síbalesetben. Egy efféle sérülés a szerződésébe került volna, de volt csapata támogatása mellett épülhetett volna fel. Ehelyett Palmettoba költözött, hogy Wymack mellett nem hivatalos edzőhelyettes legyen. Három héttel ezelőtt a nagyközönség előtt is bemutatkozott, mint a következő év egyik kezdőjátékosa.

Csak egy dolog lehetett, ami egy ilyen lehangoló csapatban, mint a Rókák érdekelhette Kevint: a kapus, aki egyszer elutasította őt. Neil azzal töltötte a tavaszt, hogy mindent előásott, amit csak Andrew-ról tudni lehetett, hogy végre megértse az embert, akire Kevin szemet vetett. A szemtől szembeni találkozás Andrew-val olyan zavarba ejtő volt, mint amilyen fájdalmas.

Andrew lemosolygott Neilre, és két ujját a halántékához emelve szalutált.

– Sok sikert legközelebb.

– Baszd meg! – morogta Neil. – Kinek az ütőjét loptad el?

– Kölcsönvettem – azzal odalökte az ütőt Neilnek. – Tessék.

– Neil – kezdte Hernandez, a karjánál fogva segítve fel a fiút. – Jesszusom, jól vagy?

– Andrew-nak kissé nyers a modora – jegyezte meg Wymack, és odasétált a két srác közé. Andrew értett a csendes figyelmeztetésből. Színpadiasan felemelte a kezét, és egy vállvonás kíséretében visszavonult, több teret hagyva így Neilnek. Wymack tekintetével követte távolodó játékosát, mielőtt visszafordult volna Neilhez.

– Eltörte valamidet?

Neil óvatosan megnyomogatta a bordáit, és mélyeket lélegzett. Érezte, ahogy az izmai kegyelemért könyörögnek. Elégszer törte már csontját korábban, hogy tudja, ezúttal szerencséje volt.

– Semmi bajom. Edző, mennem kell, engedjen.

– Még nem végeztünk – így Wymack.

– Wymack edző – kezdte Hernandez, de amaz nem hagyta, hogy befejezze.

– Adna nekünk egy percet?

Hernandez Wymackről Neilre nézett, és döntött.

– Itt leszek hátul.

Neil hallgatta távolodó lépteit. Az ajtó kitámasztója egy fémes csörrenéssel felcsapódott, majd az ajtó fájdalmas reccsenés kíséretében becsukódott. Neil megvárta a kattanását, mielőtt újra beszélni kezdett volna.

– Már megkapta a válaszát. Nem szerződök magával.

– Nem hallgattad végig a teljes ajánlatot – válaszolt Wymack. – Ha már három embert idereptettem, hogy láthassunk, az a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy szánsz rám öt percet az életedből, nem gondolod?

A vér olyan gyorsan szökött ki Neil arcából, hogy a világ megbillent egy pillanatra. Tett egy ügyetlen lépést hátrafelé, kétségbeesett kísérletként mind az egyensúlya megtalálására, mind lélegzete visszanyerésére. Zsákja a csípőjének csapódott, ő pedig belefűzte a kezét annak pántjába, hogy legyen mibe kapaszkodnia.

– Nem hozhatta el őt is.

Wymack rábámult.

– Mi gond van vele?

Neil nem mondhatta el az igazságot, szóval így szólt:

– Nem vagyok elég jó, hogy egy bajnokkal álljak pályára.

– Ez igaz, de nem lényeges – egy új hang csatlakozott a beszélgetéshez, és Neilben benn szorult a levegő.

Tudta, hogy nem kellenemegfordulnia, de már mozdult is.

Kitalálhatta volna már akkor, amikor Andrew-t meglátta, de nem akart rágondolni. Semmi oka egy kapusnak, hogy egy potenciális csatárral találkozzon. Andrew csak azért volt itt, mert Kevin Day sosem ment sehová egyedül.

Kevin a házimozinak támaszkodott a túlsó falnál. A tévét arrébb tolta, hogy több helye legyen, és a maradék felületet papírokkal borította be maga körül. Végignézte az egész műsort, és – nyugodt arckifejezéséből ítélve – nem volt elájulva Neil reakciójától.

Évek teltek el azóta, hogy Neil egy szobában állt Kevinnel. Évek, mióta végignézték, ahogy Neil apja egy üvöltő embert szabdal apró, véres darabkákra. Neil olyan jól ismerte Kevin arcát, akárcsak a sajátját, köszönhetően annak, hogy Kevin a közönség szemei előtt nőtt fel. Minden megváltozott rajta. Mégis, minden ugyanaz volt sötét hajától zöld szemein át a fekete kettes számjegyig, amelyet a bal arccsontjára tetováltak. Neil nézte a számot, és hányingere támadt.

Kevin akkoriban is viselte ezt a jegyet, de még túl fiatal volt, hogy állandóra csináltassa. Ehelyett fogadott testvérével, Riko Moriyamával minden alkalommal újra- és újrarajzolták filctollal az egyes és kettes számot az arcukon, amikor az halványodni kezdett. Akkoriban Neil még nem értette, de Kevin és Riko a csillagokat célozták meg. Megfogadták neki, hogy híresek lesznek.

És igazuk lett. Egy profi csapatba kerültek, a Hollóknál játszottak. Múlt évben bevették őket a Nemzeti Válogatottba. Bajnokok voltak, Neil élete pedig csak hazugságokból és vakvágányokból állt.

Tudta, hogy Kevin nem fogja őt felismerni. Túl rég volt már; és két külön világban nőttek fel. Neil sötét hajfestékkel és barna kontaktlencsével fedte el régi külsejét. De mi másért keresné őt Kevin Day? Semmilyen első osztályú iskola nem alacsonyodna le ennyire, még a Rókák sem. A Neilről készült feljegyzések szerint még csak egy éve exyzik. Nagyon gondosan játszotta el a zöldfülű szerepét, még kezdőknek szóló könyveket is beszerzett a témában, azokat hurcolászta magával egész ősszel. Először könnyű volt tettetni, hiszen már nyolc éve nem fogott ütőt a kezébe. Az is segített, hogy most más pozíción játszott, mint anno az ifi csapatnál, mivel így az egész játékot más nézőpontból kellett újratanulnia. Elkerülhetetlen, de irigylésre méltó tanulási görbéje volt, és nagyon kellett küzdenie azért, hogy ne tűnjön ki a többiek közül.

Elszúrta? Túl egyértelmű lett volna, hogy van korábbról tapasztalata, amit elmulasztott megemlíteni? Hogy szúrhatott szemet Kevinnek annak ellenére, hogy mindent elkövetett, hogy beolvadjon? Ha ez Kevinnek ilyen könnyen ment, akkor vajon miféle jelzőtüzet küldhetett az apja emberei számára?

– Mit keresel itt? – szűrte zsibbadt ajkain keresztül.

– Hová igyekszel? – kérdezte Kevin.

– Én kérdeztem először.

– Az edző már megválaszolta ezt a kérdést – felelte kissé türelmetlenül Kevin. – Arra várunk, hogy aláírd a szerződést. Ne pazarold az időnket!

– Nem – ismételte Neil sokadszorra. – Egy kazalnyi játékos van, aki kapna az alkalmon, hogy veletek játsszon. Miért nem őket zaklatjátok?

– Láttuk az aktájukat – szólt közbe Wymack. – Téged választottunk.

– Nem játszom Kevinnel.

– De bizony – így Kevin.

Wymack vállat vont.

– Talán neked még nem esett le, de nem fogunk innen elmenni, amíg igent nem mondasz. Kevin azt mondta, te kellesz nekünk, és igaza van.

– Ki kellett volna dobnunk az edződ levelét abban a minutumban, hogy kinyitottuk – mondta Kevin. – Az anyagod szánalmas, és nem akarok egy olyan tapasztalatlan valakit a pályánkra, mint te. Ez szembe megy mindennel, amit a Rókákkal tervezünk idén. Szerencsédre az edződ okosabb volt annál, semmint elküldje nekünk a statisztikáidat. Inkább egy videót küldött, hogy egy meccsen láthassunk téged. Úgy játszol, mintha nem lenne vesztenivalód.

Tapasztalatlan.

Ha Kevin emlékezett volna rá, tudta volna, hogy ez egy hazugság. Tudott volna Neil ifi csapatairól. Emlékezett volna az edzésre, amelyet annak az embernek a meggyilkolása szakított félbe.

– Szóval emiatt… – tűnődött Neil csöndesen.

– Csak ilyen csatárral érdemes játszani.

Neil émelyegni kezdett a megkönnyebbüléstől. Kevin nem ismerte őt fel, és ez az egész csak egy borzalmas véletlen egybeesés. Talán a sors így akarta megmutatni neki, mi történik, ha túl sokáig marad egy helyen. Legközelebb talán nem Kevin lesz az. Legközelebb talán az apja.

– Szerencsénk van, hogy éppen végzős vagy – mondta Wymack. – A csapatunkon és az iskolavezetésen kívül senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Nem akarjuk, hogy a képeddel legyenek tele az újságok nyáron. Túl sok mindennel kell megbirkóznunk, és nem szeretnénk belerángatni ebbe, amíg nem rendezkedtél be a kampuszon kényelmesen, biztonságban. Van egy titoktartási záradék a szerződésedben, ami azt mondja, senkinek sem beszélhetsz arról, hogy a miénk vagy, egészen az augusztusi szezonnyitásig.

Neil újra Kevinre emelte a tekintetét, a saját nevét kereste a másik arcán.

– Ez nem túl jó ötlet.

– A véleményed meghallgatásra és elutasításra talált – mondta Wymack. – Van még valami, vagy aláírod végre?

Az okos dolog az lett volna, ha kereket old. Még ha Kevin nem is tudta, ki ő, ez akkor is rettenetes ötlet volt. A Rókák túl sokszor szerepeltek a hírekben, és ez csak rosszabbodni fog Kevin csapattagságával. Neilnek nem kellene ilyen veszélyes vizsgálódásnak kitennie magát. Ezer apró fecnire kellenetépnie Wymack szerződését, és lelépnie.

A lelépés az életet jelentette számára, de Neil élete nem volt más, csak túlélés. Új nevek, új helyek, és soha nem nézni vissza. Összepakolni és menni, amint egy kicsit úgy érezte, berendezkedett. Ebben az utóbbi évben, az anyja nélkül az élet totális egyedüllétet és sodródást jelentett. Nem tudta, készen áll-e rá.

Nem tudta azt sem, készen áll-e az exy újbóli feladására. Ez volt az egyetlen dolog, amitől valósnak érezte magát. Wymack szerződése ígéret volt arra, hogy folytathatja a játékot. Esély, hogy normálisnak érezze magát még egy kis időre. Wymack öt évet mondott, de Neilnek nem kellett olyan sokáig maradnia. Bármikor lefalcolhat, amikor csak akar, nemdebár?

Újra Kevinre nézett. Kevin nem ismerte fel, de talán egy része emlékezett a fiúra, akivel oly sok évvel ezelőtt találkozott. Neil múltja ott volt bezárva Kevin emlékeibe. Bizonyítéka volt annak, hogy létezik, akárcsak a játék, amelyet mindketten játszottak. Kevin volt a bizonyítéka annak, hogy Neil valóságos. Talán Kevin volt Neil legjobb esélye arra is, hogy észrevegye, mikor kell eltűnnie. Ha Kevinnel él, edz, játszik, tudni fogja, mikor kezd gyanússá válni számára. Abban a pillanatban, amint Kevin puhatolózni kezd vagy furcsán néz rá, Neil elhagyja a terepet.

– Nos? – kérdezte Wymack.

A túlélési ösztönnel vegyes szükségérzet pánikká gyúródott össze benne.

– Beszélnem kell az anyámmal – mondta Neil, mert nem tudta, mi mást mondhatna.

– Minek? – kérdezte Wymack. – Nagykorú vagy, nem? Az aktád szerint elmúltál tizenkilenc.

Neil tizennyolc éves volt, de nyilván nem mondhatott ellent a hamisított papírjainak.

– Attól még meg kell kérdeznem.

– Ki fog ugrani a bőréből.

– Talán – helyeselt csöndesen Neil, tudván, hogy ez hazugság. Ha az anyja sejtené, hogy egyáltalán fontolóra vette az ötletet, dührohamot kapna. Szóval az jó lehet, hogy sosem fogja megtudni, ez a „jó” mégis olyan érzés volt, mintha kést döftek volna a mellkasába.

– Ma este beszélek vele.

– Hazaviszünk.

– Kösz, megvagyok nélküle.

Wymack a Rókáira nézett.

– Várjatok a kocsiban!

Kevin összegyűjtötte a papírjait, és ellökte magát a házimozitól. Andrew bevárta, majd mutatta az utat kifelé az öltözőből. Wymack megvárta, míg eltűnnek, majd komoly arccal Neil felé fordult.

– Kell valaki, hogy beszéljen a szüleiddel?

– Megvagyok - ismételte újra Neil.

Wymack meg sem próbált finomítani következő szavain.

– Ők bántottak?

Neil elveszetten bámult rá. A kérdés olyan nyersen jött, szinte gorombának hatott. Mit lehetett volna erre válaszolni? Úgy látszott, erre Wymack is rájött, mert továbblépett a dolgon, mielőtt Neil felelhetett volna.

– Oké, próbáljuk újra. Azért kérdezem, mert Hernandez edző gyanítja, hogy a hét nagy részében itt alszol. Feltételezi, valami gond van, tekintve hogy nem öltözöl át a többiek előtt, és senkinek sem hagyod, hogy találkozzon a szüleiddel. Ezért javasolt téged. Úgy véli, illesz a képbe. Tudod, mit jelent ez, igaz? Tudod, milyen embereket keresek.

– Nem tudom, igaza van-e vagy téved – folytatta –, de valami azt súgja, nem lőtt nagyon messze. Akárhogy is, az öltöző bezárja kapuit, amint beáll a nyári szünet, és nem fogsz tudni többet belógni. Ha a szüleid gondot okoznak, korábban is átköltöztethetünk téged Dél-Karolinába.

– Hogy mi? – lepődött meg Neil.

– Andrew bandája ott marad a nyárra – mondta Wymack. – Abbynél alszanak, a sportorvosunknál. Az ő háza tele van, de maradhatsz nálam a kollégium júniusi nyitásáig. A lakásomat nem két személyre szabták, de van egy kanapém, kicsit puhább a kőnél.

– Majd azt mondjuk, erősítő edzéseken veszel részt, hogy felzárkózz. Valószínűleg a fele elhiszi. A többit nem fogjuk meggyőzni vele, de nem számít. A Rókák nem véletlenül Rókák, tudják, hogy nem szerződtettünk volna le, ha nem felelsz meg. Attól még nem kell tudniuk a részleteket. Nincs jogom megkérdezni, és abban biztos lehetsz, hogy nem fogom elmondani nekik.

Neilnek kétszer kellett nekifutnia, hogy ki tudja nyögni.

– Miért?

Wymack edző egy percre elnémult.

– Gondolod, szenzációhajhászásból hoztam létre egy ilyen csapatot? Ez a második esélyekről szól, Neil. Második, harmadik, negyedik, akárhányadik, a lényeg, hogy eggyel több legyen, mint amennyit bárki más adna neked.

Neil hallotta, hogy Wymacket többen idealista idiótának tartják, de őt hallgatva nehéz volt elhinni, hogy nem gondolja komolyan, amit mond. Neilben egyszerre merült fel a kétely és a szánalom. Hogy Wymack miért állította magát újra és újra csalódások elé, nem tudhatta. Neil már évekkel ezelőtt letett volna a Rókákról.

Wymack adott neki egy kis gondolkodási időt, mielőtt újra belefogott volna.

– Mit gondolsz, a szüleid gondot fognak okozni?

Kockázatos lehetőség volt, de túl szép ahhoz, hogy csak úgy elsétáljon mellette. Fájt a bólintás, de még jobban fájt az a fáradtság, amely erre Wymack tekintetébe költözött. Nem az a fajta sajnálat volt, amit Hernandezen vélt felfedezni olykor-olykor, de valami hasonló, amely azt üzente: Wymack érti, milyen lehet Neilnek. Tudta, milyen érzés minden reggel megküzdeni önmagaddal, hogy kikelj az ágyból és folytasd. Neil kételkedett benne, hogy bárki igazán megérthetné, de a megértés ezen halvány szikrája is több volt, mint amit Neil valaha kapott. Kerülte a másik tekintetét.

– Az edződ szerint május 11-én ballagsz – szólt Wymack egy kis idő múlva. – 12-én, pénteken küldünk valakit, hogy összeszedjen az északi repülőtéren.

Neil közbe akarta vetni, hogy még semmibe sem egyezett bele, de a szavak elhaltak ajkán, ahogy tudatosult benne: tényleg nekivág.

– Vidd haza a papírokat! – ajánlotta Wymack, és ismét Neil felé tolta a mappát. Ezúttal Neil magához vette azt. – Az edződ majd elfaxolja nekem az aláírt változatot hétfőn. Üdv a csapatban!

A "köszönöm" lett volna a megfelelő válasz, de Neil nem tudta kibökni. Továbbra is a padlót bámulta. Wymack nem sokáig várt a válaszra, elindult, hogy megkeresse Hernandezt.

Amint a hátsó ajtó becsapódott mögötte, Neil idegei felmondták a szolgálatot. A mosdóba rohant, és éppen időben ért az egyik fülkébe, hogy a vécébe öklendezhessen.

El tudta képzelni, hogy őrjöngene az anyja, ha megtudná, mit csinált. Hajtincsei még emlékeztek a vad cibálásra. Ennyi évet töltöttek azzal, hogy mozgásban maradjanak és legfőképpen: rejtve. Most pedig semmissé teszi az eddigi kemény munkát. Tudta, anyja sosem bocsátana meg neki ezért, és ez bizony nem segített a gyomrában lévő szorító érzésen.

– Sajnálom – kapott levegőhöz két köhögés között. – Sajnálom, sajnálom!

Elbotorkált a csapig, hogy kiöblítse a száját, majd a felette függő tükörbe bámult. Fekete hajával és barna szemeivel átlagosnak, hétköznapinak látszott: senki nem venné észre a tömegben, senki emlékezetében nem ragadna meg. Pontosan ez volt a célja, de az már kérdéses, vajon a tévékamerák előtt is működni fog-e. Grimaszolt egyet a tükörképének, és közelebb hajolt hozzá. Belemarkolt néhány tincsébe, és ellenőrizte a hajtöveket. Elég sötétek voltak, úgyhogy megnyugodott, és felegyenesedett egy kicsit.

– Egyetem – motyogta. Álomnak hatott; íze – akár a kárhozat.

Épp csak annyira cipzározta ki a zsákját, hogy becsúsztathassa Wymack papírjait. Amikor visszaért a közös helyiségbe, a két edző rá várt. Neil nem szólt hozzájuk, csak elsétált mellettük.

Andrew épp Hernandez utcai terepjárójának hátsó ajtaját nyitotta ki, amikor Neil elhaladt mellette, és küldött felé egy mindentudó, gúnyos mosolyt.

– Túl jó vagy ahhoz, hogy velünk játssz, túl jó ahhoz, hogy velünk utazz?

Neil vetett rá egy röpke, nyugodt pillantást, és kocogni kezdett. Mire a parkoló túlsó végéhez ért, már futott. Maga mögött hagyta a stadiont, a Rókákat és a túl-szép-ahhoz-hogy-igaz-legyen ígéreteiket, de az aláírásra váró szerződés a táskájában olyan érzést keltett benne, mint egy hurok a nyaka körül.

Tovább a második fejezethez.